Bejegyzés

Régen írtam novellát, vagy bármit is. A gondolatok csak a fejemben léteznek. Ha már szóban nem tudom rendesen kifejezni magam, legalább írásban menne vagy egy képben. Végtére is alkalmazott fotográfusnak tanulok. Bár, ha belegondolok, engem ki alkalmazna és hogyan? Nem vagyok az a fajta ugrálós fotós. Azt mondják, művész vagyok. Ki tudja. Én csak önbizalom-hiányos (máskor annyira mégsem az), felelőtlen fiatalnak gondolom magamat, aki mindenre gondol.
Ideje egy kicsit kimozdulni a koliból, mert kell az agyamnak a friss levegő.

Tegnap meghalt Radnóti Fifije. Fanni néni. Egy hónappal ezelőtt láttam. Láttam, és nem hiszem ezt el. Azt, hogy megadatott ez, hogy. Istenem, fel sem fogom. Bár, így szokott ez lenni. És nem fogom fel azt sem, ha valaki meghal.
Itt van velem szemben egy Radnóti kép. Legalább egy kép. Amiről eszembe juthatnak a csodálatos versei, a múlt, a második világháború, a munkaszolgálat, az emberi kegyetlenség, és van is min gondolkodnom.
Fanni néni, Pozsonyi út 1. II./3. Kaputelefon: 16 RADNÓTI. Alig egy kilométerre tőlem.

Bp.

Olyan lettem, mint a nagy pesti tömeg. Én is sietek, nehogy lekéssem a trolit, fagyoskodom a megállóban, néha tolongok, (bár, többször lépnek rám, mint én másra), szó nélkül megyek el a kéregető hajléktalanok mellett.
A sulit nagyon szeretem. Azt csinálom, amit szeretnék. Művészek között vagyok. El sem hiszem.
Persze, mint mindennek, ennek is van árnyoldala. Pestnek is és a művész létnek is. (No jó, inkább a "művészkedésnek".) Ha belevetem magam egy munkába, akkor fáradságot nem kímélve dolgozom. Estig bent maradok az iskolában. Szerencsére megtaláltam a másik felemet (feleimet) is. Olyan az osztály magja, mint egy kis család. Szeretem őket. Tetszik ez a lét, ez az önállóságra és találékonyságra ösztönző környezet. Oké, nem mondom, hogy nem zuhantam párszor magamba, mióta Pesten lakom, de olyan mélyre sosem, mint régen. A suli, a kolis szobatársak, Pest.

folyt. köv, elmegy a net

Bp., OXI, meg minden más

Új hely, új emberek, új problémák. Az első pár héten elég optimista voltam, legalábbis magamhoz képest. Most lanyhul ez, de azért tartom még a frontot. Ha már a pozitívumokat helyes ilyenkor sorolni, elmondom: fantasztikus érzés, hogy egy 4000-es bérlettel bármilyen járműre felszállhatok Budapesten ott és akkor, amikor csak akarok. Van, hogy estefelé nincs mit tennem, úgyhogy felszállok a metróra és csak megyek. Érdekesek az emberek.
A suli, ha már véleményezem, inkább jó, mint rossz. Ez elég hülyén hangzik így. A laborban való dolgozást hihetetlenül élvezem. Vörös lámpák, félhomály, film, papír, vegyszerek, Petőfi rádió és én. Esetleg még mások is. A kiadott feladatok már kevésbé ilyen boldogítóak, de meg kell őket csinálni. A csoporttársakkal úgy, ahogy megvagyok, bár a suli kezdete óta nem beszéltem még egyikükkel sem igazán jót. A fiúk nagyjából rendben vannak, de még elég éretlenek. Én meg tudok kritizálni, igen.
A depis hullámaim néha magasba csapnak, de mit lehet tenni? Ez van.
Mostanában eléggé érdekelnek a második világháborús munkatáborok, Auschwitz, a zsidók helyzete, és Radnóti. A Sorstalanságot olvasom. Jó végre valamit olvasni, rég olvastam már.
Most hétvégén egy rakás filmet adnak a tévében, hosszú hétvége van.
Jó lenne beszélgetni már. Meg nem bánnám, ha egy hímnemű egyed is szimpatizálna velem. Ó, miket is beszélek.

Ambivalens

Azt mondom, végre, végre, végre; és egy kis sírás- az örömtől (?). Nohát, szervusz új életszakasz, jajj, de vártalak (, meg nem is). Leomlottak a falak, és juhé, kezdhetek magammal, amit csak akarok. Még utcaseprő is lehetek!

Kéne valami munka a nyárra, mert be kéne segítenem anyuéknak az OXI fizetésébe. 

Egyszer túl meleg van, máskor pedig pulcsi, hosszúnadrág. Ki érti ezt?

Napok óta fáj a fejem, anyu szerint migrén. Ezért most le is fekszem, hátha attól elmúlik.

Előre tervezni

Ostoba ÉN.

Na?

A "mi lesz velem" kérdés már megint ott úszkál az agyamban. Albérlet, koli, nyári munka, szóbeli érettségi, blablabla. De nem is csak ez. Hanem az, mit kezdek majd magammal. Nem akarok léhűtő lenni, meg elveszni sem akarok.

Lesz OXI.

De most nem tudok örülni neki.

a zoxi

Jó lenne az OXI. Tetszettem nekik a felvételin- kedden kiderül, mennyire.

Talán furcsa? Majd kiderül.

Bejegyzés, bizony. Az.

Furcsa minden. Az idő néha megnyúlik, néha zsugorodik. Az utóbbi két hétben főleg. Biztos a suli, meg a sok pici változás felelős ezért.
Nem is sírtam akkor, amikor számítottam rá. Maradt itthonra minden. Legalább nem hallotta senki.
Fogalmam sincs, hányadán állok az emberekkel. Különösek, meg minden.

Rájöttem sok dolog közt arra is, hogy nem én vagyok a legrosszabb helyzetben. (Hülye egoizmus.) Néha jó ezt tudatosítani. De nem azért, hogy ebben a felvilágosult állapotban jól ellötyögjek. Nem. Azért, hogy tényleg figyeljek másokra, és ne magamat dédelgessem. Másnak is szüksége van rá. Remélem.

Régen ganajtúrókat gyűjtöttem a betondzsungel utcáin- vödörbe.

A szomszéd vágja a fát és idegesít.
Nem sokára Pest. Meg OXI, meg nincsanyuaközelben. Ambivalens, de én azt mondom: csak pozitívan.

Néha ilyen vagyok: http://blueapplemind.tumblr.com/
Néha meg ilyen: about:blank

Az első kiállításom egész jó lett.

Tengődés

Mintha egy kicsit lelassult volna az életem. Pedig nemsokára érettségi, amire fel kéne pörögni. Nem is tudom, mi van velem. Gondolkodom, lézengek, néha magammal beszélek, szidom a tükörképem a fürdőszobában. Nem akarom azt mondani, hogy süllyedek. Nem, ez nem az, csak egy kis elgondolkozás. 

Történtek dolgok - egy fiúval-, de már nem is tudom, mit higgyek. Furcsa dolog. Minden. 

A MOME elszállt, mint egy álommadár. Vagy nem is volt már álom? Nem tudom. Elbénáztam a jelentkezést. De azt hiszem, nem sajnálom, legyen, aminek lennie kell. OXI vagy semmi. Haha, esetleg rakodós lány a Tesco-ban- ez anyu meglátása. Milyen kellemes jövőkép. Remélem, az OXI-nak tetszem majd, és ott képezhetem magam. Ó, ez a bugyuta bizonytalanság.

Szeretem a verseket. Tóth Árpád, Radnóti, satöbbi. Szeretem őket. A költeményeik tartják bennem a reményt, hogy nem csak én vagyok olyan furcsa, amilyen. Hogy milyen is vagyok én? Olyan vagyok, mint ezek a képek itt. Ezek az én lélekdarabjaim. Jelenleg.

Mostanában nem is fényképezem. Remélem, ez csak időszakos.
Ó, édes rajz érettségi. Gyere, te prekolumbián művészet, és te is, avantgárd. Keblemre!

Amit szeretnék

Igazán ideje lenne már összeszedni magam, összekaparni az agyam kis darabkáit, és egybeolvasztani őket valami használható egésszé.

KONCENTRÁLÁS, az kell

Milyen igaz...

Keresni, várni, semmit sem akarni,

szeretni, vágyni, egyedül maradni.

Nézni a világot becsukott szemekkel,

látni azt, amit még nem látott meg ember,

gyönyörködni titkos, mély harmóniákban,

emlékezni arra, mit sohasem láttam.

Szeretni, imádni a szent tisztaságot,

a szelet, a felhőt, a havat, az álmot.

/Teller Ede: Vers cím nélkül/

Nem félek (!)

Félek. Félek a jövőtől- bármilyen elcsépelten hangzik is, megélni nagyon kellemetlen. Bizonytalan vagyok a továbbtanulást illetőleg, nem tudom, mi lesz, ha kikerülök a jelenlegi környezetemből, amibe már teljesen bele vagyok ágyazódva. Sok megszokott dolog hirtelen el fog tűnni, meg fog változni. A változásokkal pedig nem igazán szimpatizálok.
Nem tudom, mi lesz... Talán szépen rendeződnek majd a dolgok. (Ezt talán csak azért írom le, hogy egy kis erőt öntsek magamba- azt hiszem.)

Mostanában olyan sokszor sírhatnékom van. Miért nem tudom kicsit könnyebben venni ezt a sok negatív dolgot, ami körül vesz? No és persze az sem segít, hogy a körülöttem élők problémáin is rágódom. 


Folyton attól félek, hogy megbántok valakit. És attól is, hogy a szeretethiányom azt eredményezi netán, hogy túlságosan belemászok emberek életébe. Azaz hogy a törődni vágyásom átfordul egyfajta idegesítő viselkedéssé.

Furcsa vagyok néha.

Kétségbe estem

Ma tették közzé, mi hogyan lesz a MOMÉ-s felvételin. Megijedtem, mert attól félek, hogy cseppet sincs elegendő tudásom mindehhez. Ezek mellett nagyon "kellemesen" hatott rám anyu "nem tanulsz az iskolában, nincs alapműveltséged, nincsen fotós tudásod" kitörése. Az igazat megvallva nem is tudom, hogy lesz ez az egész egyetemesdi. Annyira kicsinek érzem magam ehhez. Talpraesettségből 1-es vagyok, brrr. Nem is folytatom, mert csak még jobban belesüllyedek ebbe a mocsárba.

Alkotói válság.

Bejegyzés

Meg kell változnom. Fel kell nőnöm. Szeretnék valaki lenni. Az életem semmi. Nihil. Ki nem állhatom a bizonytalanságot. Beszélek itt össze-vissza.

Ma megint volt elég időm, hogy gondolkodjak. Tudom, ez nem elég, cselekedni is kell. Tennem kell az ellen, hogy ne süppedjek tovább. Mert hiába, ez van. Tudom, magamtól nem tudok ebből a helyzetből felemelkedni. Olyan ez, mint mikor az ember saját haját húzva próbál kikerülni a mocsárból. Lehetetlen. Kell egy VALAKI, aki kihúz. Mondjuk Isten. Van hitem? Nincs. Pedig kéne. Nagyon. Talán volt, de elvesztettem. Persze, addig könnyű volt, míg nem adódtak problémák. De most...

Barát. Mindig is vágytam egyre. Egyetlenegy is bőven elég lett volna. Egy, aki törődik velem, akivel törődhetek, akivel órákon át beszélgethetek, és nem unjuk meg egymást. Nincs senkim. Azaz csak "haverok", akik néha megütköznek rajtam. Ó, nem is tudom, minek sírok itt az internetnek. Ez egy lélektelen lény. 

Ha tudnék bármit is gyűlölni, de úgy igazán, akkor az életemet bizonyára gyűlölném. 

Ne hagyjatok elveszni!

Keresgélés

Valahogy nem szimpatizálok azzal a ténnyel, hogy tizennyolc éves lettem. Akaratlanul is azok a lányok jutnak eszembe, akik úgy gondolják, hogy ez a szám rögtön felnőtté teszi őket. Pedig nem így van. Nagyon nem.
Azt hiszem, ez bevezetőnek megteszi.

Für Johanna, 18 éves ember- vagy mi

Visszaolvasva a régebbi bejegyzéseket úgy vélem, kissé sikerült összeszednem magam. Csak egy szemernyit, de az is valami. Az álomvilágból lassan, de mászok kifelé. Elég jó érzés.
A félelmeim is talán oszlanak. (Mint a soknapos hal a szemetesben.) Oszlásuk, megsemmisítésük kellemetlen folyamat, de ha egyszer eltűnnek... Hajj, milyen jó lesz akkor!
Annyi érzés és gondolat kavarog bennem, hogy lehetetlen leírni. Nálam már csak így van ez. Még magamnak sem tudok választ adni sok-sok téren, hát még itt. Bár mindegy is, valójában csak magamnak írok. Sebaj, legalább újra átgondolom életem nagyon fontos dolgait. (Figyelem, irónia!)

A szalagavató kíméletes volt (az idegeim számára). Meglepő módon csak egyszer sírtam el magam, de akkor is a hirtelen feltörő boldogság miatt, melyet egy ölelés okozott. (Az elmúlt hetekben fedeztem fel, milyen sokat is jelent nekem egy ölelés.) A ruhában nem "hercegnőnek" éreztem magam (brr, már a szótól is kiráz a hideg), hanem inkább csak "nőnek". A táncpartnerem megjegyzése, miszerint csak az én ruhám nem OLYAN hercegnős, igen pozitívan hatott rám. Egyébként furcsa, de igazán kellemes érzés volt egy (viselkedésében és külsejében is) gentleman mellett bevonulni a népség elé és keringeni pár percet. Szépen az agyamba zárom ezt az élményt, és melengetem.

A jövőm, na igen. Ez igazán eltölthetne aggodalommal. Bár, el is tölt.
MOME? Ó, az álmok netovábbja.
Für Johanna alkalmazott fotográfus? Rengeteg munka és minden egyéb árán talán. Talán. De á, nem.

Süllyedés

Ki kell, hogy húzzon valaki a mocsárból.

Álomképekbe burkolózva

Ürességet érzek.
Úgy érzem, mintha csak léteznék. Nem tehetek semmit, nem változtathatok semmin. Sokszor az álmok világába menekülök, de mikor kizökkenek a nyugodt, mámorító képekből, csak kínzó fájdalmat érzek.
Az álmodozás csak az elme vészreakciója: menekülés a félelmektől, fájdalomtól, csalódásoktól.

"Living is easy with eyes closed, misunderstanding all you see." (John Lennon)

De ez egy irreális dolog. Élnem kell, mégpedig itt és most, megfutamodás nélkül...magam mögött hagyva a könnyen illanó lila álomképeket.

Hibás szerkezet

Az elmúlt hetekben sokat gondolkodom arról, mitől váltam olyanná, amilyen most vagyok. Próbálom megtalálni azokat a múltbéli dolgokat, nevelési hibákat, melyek miatt az élet egyes területein "helytelenül működöm", mint egy rosszul programozott számítógép...