Milyen igaz...

Keresni, várni, semmit sem akarni,

szeretni, vágyni, egyedül maradni.

Nézni a világot becsukott szemekkel,

látni azt, amit még nem látott meg ember,

gyönyörködni titkos, mély harmóniákban,

emlékezni arra, mit sohasem láttam.

Szeretni, imádni a szent tisztaságot,

a szelet, a felhőt, a havat, az álmot.

/Teller Ede: Vers cím nélkül/

Nem félek (!)

Félek. Félek a jövőtől- bármilyen elcsépelten hangzik is, megélni nagyon kellemetlen. Bizonytalan vagyok a továbbtanulást illetőleg, nem tudom, mi lesz, ha kikerülök a jelenlegi környezetemből, amibe már teljesen bele vagyok ágyazódva. Sok megszokott dolog hirtelen el fog tűnni, meg fog változni. A változásokkal pedig nem igazán szimpatizálok.
Nem tudom, mi lesz... Talán szépen rendeződnek majd a dolgok. (Ezt talán csak azért írom le, hogy egy kis erőt öntsek magamba- azt hiszem.)

Mostanában olyan sokszor sírhatnékom van. Miért nem tudom kicsit könnyebben venni ezt a sok negatív dolgot, ami körül vesz? No és persze az sem segít, hogy a körülöttem élők problémáin is rágódom. 


Folyton attól félek, hogy megbántok valakit. És attól is, hogy a szeretethiányom azt eredményezi netán, hogy túlságosan belemászok emberek életébe. Azaz hogy a törődni vágyásom átfordul egyfajta idegesítő viselkedéssé.

Furcsa vagyok néha.

Kétségbe estem

Ma tették közzé, mi hogyan lesz a MOMÉ-s felvételin. Megijedtem, mert attól félek, hogy cseppet sincs elegendő tudásom mindehhez. Ezek mellett nagyon "kellemesen" hatott rám anyu "nem tanulsz az iskolában, nincs alapműveltséged, nincsen fotós tudásod" kitörése. Az igazat megvallva nem is tudom, hogy lesz ez az egész egyetemesdi. Annyira kicsinek érzem magam ehhez. Talpraesettségből 1-es vagyok, brrr. Nem is folytatom, mert csak még jobban belesüllyedek ebbe a mocsárba.

Alkotói válság.