Fejjel lefelé

Pici színtelen vízcseppek kúsznak felfelé az ablakomon. Láss csodát, az a nagy nem ám, hogy lomhán mászna - rohan fel, a párkány felé. De én nem neki szurkolok. Valahogy inkább azt ott, azt a picit sürgetem. 

Hoppá! Csatlakozott az én kis pártfogoltam egy másik kis csepphez, és nicsak, már nagyobbak együtt, mint a nagy, kövér. Nem hittem volna, de még sikerült is megelőzniük! Egy pillanat, és már fel is kúsztak az ablak legtetejére.

Izgalmasabb a világ ɐʌʇípɹoɟ. 

Kifejlődés

Éjfekete, szelvényezett, sima testek
óvatosan, nesztelenül kúsznak,
hömpölyögnek
befelé a homályba.

Napokig, hetekig fejlődnek
nyirkos, sötét lyukakba ágyazódva,
s csak nőnek,
dagadnak szüntelen.

Majd kattan egyet a biológiai óra mutatója,
s érett, kövér cseresznyeszemekként
hull ki a
számtalan féreg bölcsője mélyéből.

Visszatekintés

Minden egyre kisebb,
Minden zsugorodik.
Távolodunk, de még a látóhatárt kémleljük-
Hiába, a kép a homályba veszik.

Lelkiismeret

Csendesség van. A nyáj egyként szuszog, békésen. A fényes Hold bágyadtan csüng a fekete égen. 

Öreg puli alszik a nyárfa tövében, mellette a juhász, összegörnyedve- időnként hangosan felzokog. Hunyorogva pillant az égre, s szembe néz vele a milliónyi csillag. Mind őt nézi, vakító fényük lelkének sötétjébe hatol- és éget. Két kezét arcára szorítja. Nem akar látni. Nem bírja a "csillagszemek" vádló tekintetét. 

Majd felkel a Nap, s színessé varázsolja a legelő fáit, füvét, virágait.

A juhász a fa tövében gubbaszt, keze ökölbe szorítva. Zokog. Kinyitja szemét, de szüntelenül csak csillagszemeket lát, melyek rá tekintenek. Égetően, vádlón.