Bejegyzés

Meg kell változnom. Fel kell nőnöm. Szeretnék valaki lenni. Az életem semmi. Nihil. Ki nem állhatom a bizonytalanságot. Beszélek itt össze-vissza.

Ma megint volt elég időm, hogy gondolkodjak. Tudom, ez nem elég, cselekedni is kell. Tennem kell az ellen, hogy ne süppedjek tovább. Mert hiába, ez van. Tudom, magamtól nem tudok ebből a helyzetből felemelkedni. Olyan ez, mint mikor az ember saját haját húzva próbál kikerülni a mocsárból. Lehetetlen. Kell egy VALAKI, aki kihúz. Mondjuk Isten. Van hitem? Nincs. Pedig kéne. Nagyon. Talán volt, de elvesztettem. Persze, addig könnyű volt, míg nem adódtak problémák. De most...

Barát. Mindig is vágytam egyre. Egyetlenegy is bőven elég lett volna. Egy, aki törődik velem, akivel törődhetek, akivel órákon át beszélgethetek, és nem unjuk meg egymást. Nincs senkim. Azaz csak "haverok", akik néha megütköznek rajtam. Ó, nem is tudom, minek sírok itt az internetnek. Ez egy lélektelen lény. 

Ha tudnék bármit is gyűlölni, de úgy igazán, akkor az életemet bizonyára gyűlölném. 

Ne hagyjatok elveszni!

Keresgélés

Valahogy nem szimpatizálok azzal a ténnyel, hogy tizennyolc éves lettem. Akaratlanul is azok a lányok jutnak eszembe, akik úgy gondolják, hogy ez a szám rögtön felnőtté teszi őket. Pedig nem így van. Nagyon nem.
Azt hiszem, ez bevezetőnek megteszi.

Für Johanna, 18 éves ember- vagy mi

Visszaolvasva a régebbi bejegyzéseket úgy vélem, kissé sikerült összeszednem magam. Csak egy szemernyit, de az is valami. Az álomvilágból lassan, de mászok kifelé. Elég jó érzés.
A félelmeim is talán oszlanak. (Mint a soknapos hal a szemetesben.) Oszlásuk, megsemmisítésük kellemetlen folyamat, de ha egyszer eltűnnek... Hajj, milyen jó lesz akkor!
Annyi érzés és gondolat kavarog bennem, hogy lehetetlen leírni. Nálam már csak így van ez. Még magamnak sem tudok választ adni sok-sok téren, hát még itt. Bár mindegy is, valójában csak magamnak írok. Sebaj, legalább újra átgondolom életem nagyon fontos dolgait. (Figyelem, irónia!)

A szalagavató kíméletes volt (az idegeim számára). Meglepő módon csak egyszer sírtam el magam, de akkor is a hirtelen feltörő boldogság miatt, melyet egy ölelés okozott. (Az elmúlt hetekben fedeztem fel, milyen sokat is jelent nekem egy ölelés.) A ruhában nem "hercegnőnek" éreztem magam (brr, már a szótól is kiráz a hideg), hanem inkább csak "nőnek". A táncpartnerem megjegyzése, miszerint csak az én ruhám nem OLYAN hercegnős, igen pozitívan hatott rám. Egyébként furcsa, de igazán kellemes érzés volt egy (viselkedésében és külsejében is) gentleman mellett bevonulni a népség elé és keringeni pár percet. Szépen az agyamba zárom ezt az élményt, és melengetem.

A jövőm, na igen. Ez igazán eltölthetne aggodalommal. Bár, el is tölt.
MOME? Ó, az álmok netovábbja.
Für Johanna alkalmazott fotográfus? Rengeteg munka és minden egyéb árán talán. Talán. De á, nem.