Előre tervezni

Ostoba ÉN.

Na?

A "mi lesz velem" kérdés már megint ott úszkál az agyamban. Albérlet, koli, nyári munka, szóbeli érettségi, blablabla. De nem is csak ez. Hanem az, mit kezdek majd magammal. Nem akarok léhűtő lenni, meg elveszni sem akarok.

Lesz OXI.

De most nem tudok örülni neki.

a zoxi

Jó lenne az OXI. Tetszettem nekik a felvételin- kedden kiderül, mennyire.

Talán furcsa? Majd kiderül.

Bejegyzés, bizony. Az.

Furcsa minden. Az idő néha megnyúlik, néha zsugorodik. Az utóbbi két hétben főleg. Biztos a suli, meg a sok pici változás felelős ezért.
Nem is sírtam akkor, amikor számítottam rá. Maradt itthonra minden. Legalább nem hallotta senki.
Fogalmam sincs, hányadán állok az emberekkel. Különösek, meg minden.

Rájöttem sok dolog közt arra is, hogy nem én vagyok a legrosszabb helyzetben. (Hülye egoizmus.) Néha jó ezt tudatosítani. De nem azért, hogy ebben a felvilágosult állapotban jól ellötyögjek. Nem. Azért, hogy tényleg figyeljek másokra, és ne magamat dédelgessem. Másnak is szüksége van rá. Remélem.

Régen ganajtúrókat gyűjtöttem a betondzsungel utcáin- vödörbe.

A szomszéd vágja a fát és idegesít.
Nem sokára Pest. Meg OXI, meg nincsanyuaközelben. Ambivalens, de én azt mondom: csak pozitívan.

Néha ilyen vagyok: http://blueapplemind.tumblr.com/
Néha meg ilyen: about:blank

Az első kiállításom egész jó lett.

Tengődés

Mintha egy kicsit lelassult volna az életem. Pedig nemsokára érettségi, amire fel kéne pörögni. Nem is tudom, mi van velem. Gondolkodom, lézengek, néha magammal beszélek, szidom a tükörképem a fürdőszobában. Nem akarom azt mondani, hogy süllyedek. Nem, ez nem az, csak egy kis elgondolkozás. 

Történtek dolgok - egy fiúval-, de már nem is tudom, mit higgyek. Furcsa dolog. Minden. 

A MOME elszállt, mint egy álommadár. Vagy nem is volt már álom? Nem tudom. Elbénáztam a jelentkezést. De azt hiszem, nem sajnálom, legyen, aminek lennie kell. OXI vagy semmi. Haha, esetleg rakodós lány a Tesco-ban- ez anyu meglátása. Milyen kellemes jövőkép. Remélem, az OXI-nak tetszem majd, és ott képezhetem magam. Ó, ez a bugyuta bizonytalanság.

Szeretem a verseket. Tóth Árpád, Radnóti, satöbbi. Szeretem őket. A költeményeik tartják bennem a reményt, hogy nem csak én vagyok olyan furcsa, amilyen. Hogy milyen is vagyok én? Olyan vagyok, mint ezek a képek itt. Ezek az én lélekdarabjaim. Jelenleg.

Mostanában nem is fényképezem. Remélem, ez csak időszakos.
Ó, édes rajz érettségi. Gyere, te prekolumbián művészet, és te is, avantgárd. Keblemre!

Amit szeretnék

Igazán ideje lenne már összeszedni magam, összekaparni az agyam kis darabkáit, és egybeolvasztani őket valami használható egésszé.

KONCENTRÁLÁS, az kell

Milyen igaz...

Keresni, várni, semmit sem akarni,

szeretni, vágyni, egyedül maradni.

Nézni a világot becsukott szemekkel,

látni azt, amit még nem látott meg ember,

gyönyörködni titkos, mély harmóniákban,

emlékezni arra, mit sohasem láttam.

Szeretni, imádni a szent tisztaságot,

a szelet, a felhőt, a havat, az álmot.

/Teller Ede: Vers cím nélkül/

Nem félek (!)

Félek. Félek a jövőtől- bármilyen elcsépelten hangzik is, megélni nagyon kellemetlen. Bizonytalan vagyok a továbbtanulást illetőleg, nem tudom, mi lesz, ha kikerülök a jelenlegi környezetemből, amibe már teljesen bele vagyok ágyazódva. Sok megszokott dolog hirtelen el fog tűnni, meg fog változni. A változásokkal pedig nem igazán szimpatizálok.
Nem tudom, mi lesz... Talán szépen rendeződnek majd a dolgok. (Ezt talán csak azért írom le, hogy egy kis erőt öntsek magamba- azt hiszem.)

Mostanában olyan sokszor sírhatnékom van. Miért nem tudom kicsit könnyebben venni ezt a sok negatív dolgot, ami körül vesz? No és persze az sem segít, hogy a körülöttem élők problémáin is rágódom. 


Folyton attól félek, hogy megbántok valakit. És attól is, hogy a szeretethiányom azt eredményezi netán, hogy túlságosan belemászok emberek életébe. Azaz hogy a törődni vágyásom átfordul egyfajta idegesítő viselkedéssé.

Furcsa vagyok néha.

Kétségbe estem

Ma tették közzé, mi hogyan lesz a MOMÉ-s felvételin. Megijedtem, mert attól félek, hogy cseppet sincs elegendő tudásom mindehhez. Ezek mellett nagyon "kellemesen" hatott rám anyu "nem tanulsz az iskolában, nincs alapműveltséged, nincsen fotós tudásod" kitörése. Az igazat megvallva nem is tudom, hogy lesz ez az egész egyetemesdi. Annyira kicsinek érzem magam ehhez. Talpraesettségből 1-es vagyok, brrr. Nem is folytatom, mert csak még jobban belesüllyedek ebbe a mocsárba.

Alkotói válság.

Bejegyzés

Meg kell változnom. Fel kell nőnöm. Szeretnék valaki lenni. Az életem semmi. Nihil. Ki nem állhatom a bizonytalanságot. Beszélek itt össze-vissza.

Ma megint volt elég időm, hogy gondolkodjak. Tudom, ez nem elég, cselekedni is kell. Tennem kell az ellen, hogy ne süppedjek tovább. Mert hiába, ez van. Tudom, magamtól nem tudok ebből a helyzetből felemelkedni. Olyan ez, mint mikor az ember saját haját húzva próbál kikerülni a mocsárból. Lehetetlen. Kell egy VALAKI, aki kihúz. Mondjuk Isten. Van hitem? Nincs. Pedig kéne. Nagyon. Talán volt, de elvesztettem. Persze, addig könnyű volt, míg nem adódtak problémák. De most...

Barát. Mindig is vágytam egyre. Egyetlenegy is bőven elég lett volna. Egy, aki törődik velem, akivel törődhetek, akivel órákon át beszélgethetek, és nem unjuk meg egymást. Nincs senkim. Azaz csak "haverok", akik néha megütköznek rajtam. Ó, nem is tudom, minek sírok itt az internetnek. Ez egy lélektelen lény. 

Ha tudnék bármit is gyűlölni, de úgy igazán, akkor az életemet bizonyára gyűlölném. 

Ne hagyjatok elveszni!

Keresgélés

Valahogy nem szimpatizálok azzal a ténnyel, hogy tizennyolc éves lettem. Akaratlanul is azok a lányok jutnak eszembe, akik úgy gondolják, hogy ez a szám rögtön felnőtté teszi őket. Pedig nem így van. Nagyon nem.
Azt hiszem, ez bevezetőnek megteszi.

Für Johanna, 18 éves ember- vagy mi

Visszaolvasva a régebbi bejegyzéseket úgy vélem, kissé sikerült összeszednem magam. Csak egy szemernyit, de az is valami. Az álomvilágból lassan, de mászok kifelé. Elég jó érzés.
A félelmeim is talán oszlanak. (Mint a soknapos hal a szemetesben.) Oszlásuk, megsemmisítésük kellemetlen folyamat, de ha egyszer eltűnnek... Hajj, milyen jó lesz akkor!
Annyi érzés és gondolat kavarog bennem, hogy lehetetlen leírni. Nálam már csak így van ez. Még magamnak sem tudok választ adni sok-sok téren, hát még itt. Bár mindegy is, valójában csak magamnak írok. Sebaj, legalább újra átgondolom életem nagyon fontos dolgait. (Figyelem, irónia!)

A szalagavató kíméletes volt (az idegeim számára). Meglepő módon csak egyszer sírtam el magam, de akkor is a hirtelen feltörő boldogság miatt, melyet egy ölelés okozott. (Az elmúlt hetekben fedeztem fel, milyen sokat is jelent nekem egy ölelés.) A ruhában nem "hercegnőnek" éreztem magam (brr, már a szótól is kiráz a hideg), hanem inkább csak "nőnek". A táncpartnerem megjegyzése, miszerint csak az én ruhám nem OLYAN hercegnős, igen pozitívan hatott rám. Egyébként furcsa, de igazán kellemes érzés volt egy (viselkedésében és külsejében is) gentleman mellett bevonulni a népség elé és keringeni pár percet. Szépen az agyamba zárom ezt az élményt, és melengetem.

A jövőm, na igen. Ez igazán eltölthetne aggodalommal. Bár, el is tölt.
MOME? Ó, az álmok netovábbja.
Für Johanna alkalmazott fotográfus? Rengeteg munka és minden egyéb árán talán. Talán. De á, nem.

Süllyedés

Ki kell, hogy húzzon valaki a mocsárból.

Álomképekbe burkolózva

Ürességet érzek.
Úgy érzem, mintha csak léteznék. Nem tehetek semmit, nem változtathatok semmin. Sokszor az álmok világába menekülök, de mikor kizökkenek a nyugodt, mámorító képekből, csak kínzó fájdalmat érzek.
Az álmodozás csak az elme vészreakciója: menekülés a félelmektől, fájdalomtól, csalódásoktól.

"Living is easy with eyes closed, misunderstanding all you see." (John Lennon)

De ez egy irreális dolog. Élnem kell, mégpedig itt és most, megfutamodás nélkül...magam mögött hagyva a könnyen illanó lila álomképeket.

Hibás szerkezet

Az elmúlt hetekben sokat gondolkodom arról, mitől váltam olyanná, amilyen most vagyok. Próbálom megtalálni azokat a múltbéli dolgokat, nevelési hibákat, melyek miatt az élet egyes területein "helytelenül működöm", mint egy rosszul programozott számítógép...

Egy másodperc, két csuklótörés

Tegnap döbbentem rá, milyen törékeny is az ember. Hála Istennek nem velem történt a baleset, de azt hiszem, elég nagy hatással volt rám. Úgy éreztem, mintha csak egy hibásan összerakott darab lennék, ami bármelyik pillanatban széteshet, darabjaira hullhat. Bármi megtörténhet egy pillanat alatt. Egy rendellenes változás, ami mindent megváltoztathat.

Tudom, közhely, de igaz: meg kell becsülnünk, hogy élünk.

Gondolkozzunk csak...

"Lehet, hogy az a hidrogénatom, mely a szívizmomban található, valaha egy elefánt ormányának hegyén csücsült?"

Bűvészmutatvány

"A bűvész üresen tátongó cilinderéből egy nyulat húz elő. 

A nyúl a világegyetem. Mi, az univerzum lakói aprócska lények vagyunk a nyuszi bundájának legmélyén. A filozófusok pedig igyekeznek felkapaszkodni a szőrszálak hegyére, hogy szemébe nézhessenek a nagy  bűvésznek. 

Az üres cilinderből előkerül egy nyúl. A nyúl bundájának felszínén megszületnek az embergyerekek. Ekkor még képesek arra, hogy rácsodálkozzanak a valószínűtlen varázslatra. Ám ahogy öregszenek, egyre beljebb és beljebb húzódnak a szőrszálak közé, és soha nem bújnak elő onnan. A kellemes melegből nem kívánkozna vissza a szőrszálak végére. Egyesek viszont kimerészkednek oda, s kapaszkodva kiabálnak le az embereknek, akik a puha bunda mélyén begubózva, étellel-itallal jóltartják magukat.
  - Hölgyeim és uraim!- halljuk őket.- Az üres térben lebegünk!
Ám a prémlakók közül senki sem figyel a filozófus hívó szavára.
  - Már megint ezek a hangoskodók!- mondogatják, és élik tovább megszokott életüket."

(Jostein Gaarder: Sophie világa)

Mindennek a megszokás az oka. Legyél olyan, mint a kisgyerekek és a filozófusok: csodálkozz rá a világ legapróbb dolgaira is- már a létezésed is egy hatalmas csoda.

A burok

Burok, amit nem könnyű kiszakítani. Benne élek ebben a burokban, életemet saját kicsinyes problémáim foglalják le, magam körül forgok. Túl sokat foglalkozok magammal, belemerülök problémáim tengerébe- és már fuldoklom. Ki akarok törni ebből a burokból, új, érdekes elfoglaltságot keresni, ismerkedni. Nyitni a világ felé. Szétszakítani a burkot. És elkelne egy mentőöv, -ha problémáim tengerében hullámok dobálnak ide-oda- ,hogy mindig a felszín felett, a realitás síkján lebeghessek.