Hibás szerkezet

Az elmúlt hetekben sokat gondolkodom arról, mitől váltam olyanná, amilyen most vagyok. Próbálom megtalálni azokat a múltbéli dolgokat, nevelési hibákat, melyek miatt az élet egyes területein "helytelenül működöm", mint egy rosszul programozott számítógép...

Egy másodperc, két csuklótörés

Tegnap döbbentem rá, milyen törékeny is az ember. Hála Istennek nem velem történt a baleset, de azt hiszem, elég nagy hatással volt rám. Úgy éreztem, mintha csak egy hibásan összerakott darab lennék, ami bármelyik pillanatban széteshet, darabjaira hullhat. Bármi megtörténhet egy pillanat alatt. Egy rendellenes változás, ami mindent megváltoztathat.

Tudom, közhely, de igaz: meg kell becsülnünk, hogy élünk.

Gondolkozzunk csak...

"Lehet, hogy az a hidrogénatom, mely a szívizmomban található, valaha egy elefánt ormányának hegyén csücsült?"

Bűvészmutatvány

"A bűvész üresen tátongó cilinderéből egy nyulat húz elő. 

A nyúl a világegyetem. Mi, az univerzum lakói aprócska lények vagyunk a nyuszi bundájának legmélyén. A filozófusok pedig igyekeznek felkapaszkodni a szőrszálak hegyére, hogy szemébe nézhessenek a nagy  bűvésznek. 

Az üres cilinderből előkerül egy nyúl. A nyúl bundájának felszínén megszületnek az embergyerekek. Ekkor még képesek arra, hogy rácsodálkozzanak a valószínűtlen varázslatra. Ám ahogy öregszenek, egyre beljebb és beljebb húzódnak a szőrszálak közé, és soha nem bújnak elő onnan. A kellemes melegből nem kívánkozna vissza a szőrszálak végére. Egyesek viszont kimerészkednek oda, s kapaszkodva kiabálnak le az embereknek, akik a puha bunda mélyén begubózva, étellel-itallal jóltartják magukat.
  - Hölgyeim és uraim!- halljuk őket.- Az üres térben lebegünk!
Ám a prémlakók közül senki sem figyel a filozófus hívó szavára.
  - Már megint ezek a hangoskodók!- mondogatják, és élik tovább megszokott életüket."

(Jostein Gaarder: Sophie világa)

Mindennek a megszokás az oka. Legyél olyan, mint a kisgyerekek és a filozófusok: csodálkozz rá a világ legapróbb dolgaira is- már a létezésed is egy hatalmas csoda.

A burok

Burok, amit nem könnyű kiszakítani. Benne élek ebben a burokban, életemet saját kicsinyes problémáim foglalják le, magam körül forgok. Túl sokat foglalkozok magammal, belemerülök problémáim tengerébe- és már fuldoklom. Ki akarok törni ebből a burokból, új, érdekes elfoglaltságot keresni, ismerkedni. Nyitni a világ felé. Szétszakítani a burkot. És elkelne egy mentőöv, -ha problémáim tengerében hullámok dobálnak ide-oda- ,hogy mindig a felszín felett, a realitás síkján lebeghessek.

Jövőkép

Azt hiszem, itt az ideje, hogy valamit kezdjek magammal. Nem engedhetem, hogy további idő csússzon ki a kezemből, hogy elszalasszak lehetőségeket. Fel kell nőnöm, meg kell tanulnom felelősséget vállalni. Az élet csak repül, és nekem jól kell gazdálkodnom az idővel. Terveznem kell a jövőm, különben ha kikerülök a családi burokból, ahol most kedvem szerint tespedhetek, csak állok majd, és rájövök, hogy nincs semmim, nincs tervem, az életem nem megalapozott. Csakis én vagyok, csupaszon. Ezt el kell kerülnöm. Most még tehetek ez ellen.

Teleszkóp

Lencsék, tükrök szépen, precízen elhelyezve egymás mögött.
Csak bele kell pillantanom, s a végtelen messzeség egy szemernyivel közelebb kerül hozzám.
A világegyetem kitárul, s a határok kitágulnak. Égitestek millióit, milliárdjait szemlélhetem.
Ez egy más "dimenzió", egy más hely, melyet még nem olyan mértékben rontott meg az ember nagyravágyásával, önzésével, mint azt a bolygót, mely szépen lassan pusztul, s melynek neve: Föld.

Csend (2010)

Csend.

Nem, nincs csend. Madár, igen ezt madárnak hívják, ez füttyög valahol. Meleget érzek. Rám süt. Lágy szellő. Nem tudom. Álmodok? Igen, a nap, meleg a nap. Jó.

A füttyögés. A kismadár valahol a közelben lehet. A szemem nem akarom kinyitni, nehogy elmúljon. Mintha szabad lennék. Igen, szabad vagyok. Álmodok.

Szívesen a kezembe venném a kismadarat. A kis pihe-puha tollast. Hol lehet? Talán itt van mellettem?

Nem akarom kinyitni a szemem. Olyan jó így.

Most egyre hangosabban csipog. A madár.

A madár?

Nem, dehogy, a madarak máshogy csipognak. Ez biztos nem az.

Mi ez?

Kíváncsi vagyok, és egyben idegesíteni kezd ez a valami.

Mi ez? Mi csipog?

A szemem. Kinyitom a szemem. Hol a szemem? Eddig teljesen természetesnek vettem, hogy csak rágondolok, és máris kinyílik. Nem, inkább hagyom csukva. Így jobb. Mire is gondoltam legutóbb?

Valami más. Az agyamba kezd beférkőzni egy hang. A fülem hall valamit. Ez nem madár.

Mintha nem csak egy hang lenne. Eddig nem volt ennyi hang. Csak a madáré.

Próbálom megérteni a hangokat.

- …nem tudják…

Ki ez? Nem tudják? Nem tudják. A szavakat emésztgetem.

- …16, szegénykém…

16. Mi tizenhat? Hol tizenhat? Nem, nem hol. Nem. Nem.

Igen, valamire emlékszem. Én vagyok 16. Igen, 16 vagyok. Mi? Igen, 16 éves. Az emlékek kezdenek a fejembe furakodni.

- …ő 17 volt, rettentő fiatalon…

- …David…ó, istenkém…

17? David? Kicsit sok.

Még mindig csipog. A madár már nem.

Mi? Igen, 17. Tudom már. David 17 ó istenkém. Nem. David? Mi az? Igen, tudom. Ismerem. Nem a madár. Erőlködök.

Igen, én szeretem Davidet. David a barátom. Nagyon szeretem. Igen, a barátom. Ő is szeret. Igen, már tudom. Így, hogy már érzek valami érzelem-félét, egyre jobban és jobban villannak be szavak, emlékek.

Szeretem, szeretem őt. Ő a szerelmem. Igen! A szerelmem. Van szerelmem. Egyre jobban tisztul az agyam. Kezdem megtalálni magamat. 

Hol a szerelmem? Itt van? Hol vagyok? Nem is tudom. Próbálok a hangra koncentrálni.

- …nem tudják. Mindenesetre szörnyű. De a kicsikém itt van,… Remeg a hang. Vagy mégsem?

- Hál’ Istennek! Átkozott pia.

Szörnyű? Pia? Kicsikém? Talán David az? Ő szólít kicsikémnek? Nem, ez nem az ő hangja. Nem. De David szeret, nagyon.

Miért szörnyű? David szörnyű? A pia szörnyű? Nem, dehogy. Átkozott pia. A piát megisszák. David ivott piát? Nem.

De, David ivott. Igen, végre, emlékszem. David ivott piát… Nem tudom, nem emlékszem.

- …gyűlölöm, gyűlöm azt az átkozott fiút. Miatta van a kicsikém is itt. Miatta jutott ide. Átkozott pia.

Biztos Davidről beszél. Ő fiú. Kicsikém. Anya szokott így szólítani. Igen, anya az. Anya itt van. Hol vagyok?

Miért David miatt vagyok itt? Miért gyűlölik? Én szeretem. Szeretem. David ivott, igen, emlékszem. Ivott, és beültünk valahova. Igen, az autóba. Mi történt?

Egy kattanás, és beugrik. Mintha ténylegesen beindulna az agyam.

Nagy fény, és puffanás ezekre emlékszem. De David hol van? Ugye ő is itt van? Ugye ő is itt van? Hol van? Lázasan kutatok a fejemben valami válasz után.

David itt van? Nem, nincs itt, akkor megismertem volna a hangját.

A fény után nem emlékszem semmire. A lámpa fénye. Igen, erős fény. Reflektor. Talán... Ki sem merem mondani magamban azt, ami egy másodperc töredéke alatt az agyamon átfutott. Lehetetlen. Nem, nem lehet. David-nek lennie kell. Nem, nem történt semmi a kocsiban.

De. Valami történt. Mindenki sajnál. Kinyitom a szemem. Most sikerül.

Fehér. Ismerős. Egy terem. Kórházi terem. Csak nem… Balesetem volt? Valószínű. De hol van David? Ha…itt kell lennie. Ha szeret, itt van. Hol van? Hiányzik! Szeretem.

- …kicsikém, édesem, anyu itt van. Értesz engem? Kicsikém!

Anyu. Száraz a torkom. Sikerül nyelnem.

Hol van David? Hol van? Szeretem.

- Hol? Hol van David? Anyu, hol van David? Fáj a torkom, de tudni akarom.

Miért nem válaszol már? Anyu miért nem válaszol?

Még egy kísérletet teszek. Lehet, hogy nem is hallotta.

- Hol van David? Hiányzik! Anyu, hol van? Itt van?

Anyu sóhajt.

- Elment, kicsikém, elment.

Elment. Hova ment? Miért nem mondta, hogy elmegy valahova? Hova ment? Nem. Nem akarom megérteni.

NEM! NEM! NEM! NEM! Megijedek a saját sikításomtól. A tenyerem fáj, ahogy belevésem a körmeimet. Nagyon fáj.

David elment. Meghalt.

NEM! NEM!

DAVID!

Hülye csipogás! Hülye madár! Hülye élet!

Ez nem élet! David az élet!

Hülye kórház!

UTÁLOM! GYŰLÖLÖM! GYŰLÖLÖM! DAVID!

Szeretlek.

Elmélkedés

Sokszor gondoltam már arra, mi lenne akkor, ha kiszállnék a szerepemből. Azt hiszem, rengeteg dolog van az életemben, ami kötelességem, amit elvárnak tőlem a körülöttem élők. Ezek egy része magammal szemben is elvárás, de nem könnyű vagy kellemes teljesíteni. Vegyünk csak egy nagyon egyszerű példát. Tanulnom kéne, de sem elég erőm, akaratom nincs hozzá. Nos, igen, az akarat. Ezen rengeteg múlik. De nem vagyok elég erős. Inkább engedek a gyengeségeimnek, és elfecsérlem az időmet. Teszem fel, egy kicsit gitározok, egy kicsit énekelgetek, olvasok pár oldalt az újságból... Ha egy kicsit is megerőltetném magam, ha egy fikarcnyit is gondolnék a jövőmre, máris sikerülhetne. És ezt sokszor meg kéne tennem, ugyanis "teher alatt nő a pálma". :)
De szerep alatt nem csak ezt értem. (Ez ennél sokkal komplikáltabb.)

Az idő. Hihetetlenül fontos dolog, és kikerülni nem tudom. Nagyon könnyű rosszul élni vele. Én is ezt teszem. A percek, órák csak peregnek, én pedig csak ülök a gép előtt, és például egy teljesen ostoba weboldalt nézegetek, melynek az ég világon semmi, de semmi értelme nincsen. Azt hiszem, ilyenkor feltehetnék magamnak pár kérdést: "Biztos, hogy nincs valami kötelességem, amit most ehelyett elvégezhetnék?",... Múltkor megjegyeztem magamban, hogy milyen értelmetlen, időpocsékoló és bugyuta dolog "Mindent a szemnek", és más hasonló oldalakat nézegetni- "és egyébként is, hogyan képesek sokan órákig ilyeneket nézegetni?". Nos, a napokban azon kaptam magam, hogy vagy fél órája egy ilyen oldalon barangolok. Egyébként tényleg "jól" megcsinálják ezeket a honlapokat. Ahogy megnézi az ember a "vicces képet", máris talál alatta 5 újabbat, amit ajánlanak neki. Így a buta ember (én is) csak kattintgat, és tucatnyi "okos" és "értelmes" dolog áramlik be az agyába. Ezt csakis az akarat állíthatja meg. Azt pedig egy kis "edzéssel" fejleszthetjük.

Nos, összegezve mindezt: legyen önuralmad, bánj jól az idővel, gondolkodj. :)

Gondolatok

Nemrégiben arra gondoltam, törlöm ezt a blogot. Mostanában nincs ihletem egy új vershez, vagy akármihez. De nem tudom rávenni magam. Talán egypáran idetévednek, nos, akkor pedig hadd találjanak itt valamit.
Érzem, hogy nagyon hiányzik valami. Valami, ami több lenne a megszokottnál. Egy beszélgetés, egy ölelés. De nincs kitől megkapnom. A legtöbb kapcsolatom felszínes, egyszerűen mindig megakadnak egy bizonyos szinten, és én hiába is próbálok többet kihozni belőle, a másik fél megelégedik az adott helyzettel. Nem tudom, mikor jelenik meg valaki az életemben, aki többet ad ezeknél. De várok...

...bár a kitartásom egyre fogy.

TITANIC 1912/2012

Elsüllyeszthetetlennek vélték.
De maga az ember sem tökéletes, így alkotása sem lehet az.
Pontosan 100 éve az ember elbizakodottságból adódóan következett be egy tragédia, mely jóval több, mint ezer áldozatot szedett.
A hatalmas hajó most holtan fekszik az óceán mélyén, s lassanként felemészti az idő.

Egy apró gondolat a boldogságról

Már alkonyodott,

Mikor hazafelé sétáltam.

Hajam lágy szellő borzolta,
S tüdőmbe az üde, tavaszi levegőt szívtam.

Elmémben gondolatok kavarogtak

Sebesen, megállást nem ismerve,

Lelkemet gyengéden simogatta

A boldogság szele.

Szám folyton mosolyra húzódott,

Emlékeket idéztem fel,

De tudatomba férkőzött egy gondolat:
Ne hidd, hogy ez így marad! Elmúlik ez, el...

Rá kellett ébrednem, hogy mint minden,

A boldogság is múlandó,

De ki kell élveznünk minden percét, s meg kell becsülnünk,

Mert ha elmúlik, rögtön helyébe költözik a bú.

Egyedül (Ed Sheeran - The A team)

Népes utcák, siető emberek.
Vacogó fogak, félelem, magány.
Kirekesztettség.

Fehér, remegő ajkak, sírástól piros szemek, fagyos kezek, rongyos, piszkos kabát.
Vágyakozás a szeretetre, törődésre, emberségre.

De a világban valami nincs rendjén. A Föld: velejéig romlott, önző lények lakhelye.

Fejjel lefelé

Pici színtelen vízcseppek kúsznak felfelé az ablakomon. Láss csodát, az a nagy nem ám, hogy lomhán mászna - rohan fel, a párkány felé. De én nem neki szurkolok. Valahogy inkább azt ott, azt a picit sürgetem. 

Hoppá! Csatlakozott az én kis pártfogoltam egy másik kis csepphez, és nicsak, már nagyobbak együtt, mint a nagy, kövér. Nem hittem volna, de még sikerült is megelőzniük! Egy pillanat, és már fel is kúsztak az ablak legtetejére.

Izgalmasabb a világ ɐʌʇípɹoɟ. 

Kifejlődés

Éjfekete, szelvényezett, sima testek
óvatosan, nesztelenül kúsznak,
hömpölyögnek
befelé a homályba.

Napokig, hetekig fejlődnek
nyirkos, sötét lyukakba ágyazódva,
s csak nőnek,
dagadnak szüntelen.

Majd kattan egyet a biológiai óra mutatója,
s érett, kövér cseresznyeszemekként
hull ki a
számtalan féreg bölcsője mélyéből.

Visszatekintés

Minden egyre kisebb,
Minden zsugorodik.
Távolodunk, de még a látóhatárt kémleljük-
Hiába, a kép a homályba veszik.

Lelkiismeret

Csendesség van. A nyáj egyként szuszog, békésen. A fényes Hold bágyadtan csüng a fekete égen. 

Öreg puli alszik a nyárfa tövében, mellette a juhász, összegörnyedve- időnként hangosan felzokog. Hunyorogva pillant az égre, s szembe néz vele a milliónyi csillag. Mind őt nézi, vakító fényük lelkének sötétjébe hatol- és éget. Két kezét arcára szorítja. Nem akar látni. Nem bírja a "csillagszemek" vádló tekintetét. 

Majd felkel a Nap, s színessé varázsolja a legelő fáit, füvét, virágait.

A juhász a fa tövében gubbaszt, keze ökölbe szorítva. Zokog. Kinyitja szemét, de szüntelenül csak csillagszemeket lát, melyek rá tekintenek. Égetően, vádlón.  

A gomb

Napok óta izgatottan ült a konyhaasztalon. Előkelő hely volt ez számára- legalábbis a kredenc harmadik, legalsó fiókjához képest. Mennyivel tágasabb itt- jegyezte meg sokadszorra.

Nem sokára ő is lesz valaki! Nem csak egy gomb a sok közül, hanem A GOMB a polgármester szarvasbőr kabátján. Két napja, mikor meghallotta a hírt, azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. A többi gombbal olyanok voltak, mint az édes testvérek. Nehéz volt eleinte, hogy csak úgy hipp-hopp kikerült közülük- a sötét és poros fiókból- a napfényes konyhába. De mostanra már csak büszkeség és boldogság töltötte be lelkét. Igen, megkezdődik számára is a nagy betűs Élet.

A majdnem teljesen kész ruha ott feküdt tőle pár méterre, a székre terítve. „Bámulatosan igényes munka”- sóhajtott elragadtatottan a gomb. „Ez a csodálatos minta, ez a tökéletes szabás!”

Egy óra múlva megjelent a konyhában az öreg, fakószürke hajú varrónő. A kabátot finom mozdulattal az asztalra terítette. Elégedetten nézett végig rajta. „No, nagyuram, ebbe’ találjon valami hibát”- jegyezte meg büszkén. „Sok pénzt fogok kapni ezért az úrtól. Ha takarékoskodom, egy egész hónapig elég lehet - még ha csak szűkösen is. Talán, ha még meg is toldaná az úr pár forinttal... Hisz olyan szép gombokat teszek rá! Milyen régóta is tartogatom már ezeket egy fontos ember számára!”- sóhajtott.

Egy hónapja kapta a felkérést, hogy az új polgármesternek varrjon egy jó meleg szarvasbőr kabátot. Megadták a méreteket, és azt, milyen anyagból készítse; szabnia pedig a legújabb divat szerint kellet. A gombokról semmit nem mondtak. Így hát ezeket a szép, aranyozott gombokat varrta a kabátra, melyek egykor még az ő nagyapjának a vasárnapi kabátján díszelgett. „Milyen rég is volt...”- révedt a távolba az öregasszony, majd a kredencről tűt és cérnát vett elő.

Hevesen dobogott a gomb szíve. Erős cérnával rögzítették a ráncos kezek az anyagra. Maga elé képzelt egy kövérkés, mosolygós embert - ugyanis ő ilyennek képzelte le a polgármestert- ebben a gyönyörű kabátban. Milyen szépen fog ő csillogni ezen a mellzseben- pontosan az ember szíve felett.

Az asszony sokáig maradt fenn az este. Csak ült a konyhában, és nézte remekművét. Ez volt eddig a legszebb ruhadarab, amit varrt. A gombok pedig csak még szebbé tették, amint fényesen csillogtak a gyertya fényében.

Másnap délelőtt, pontosan tíz órakor hangosan kopogtak az ajtón. A varrónő felkapta a kabátot, és mielőtt kinyitotta volna az ajtót, sietve megsimította kötényét.

Az új polgármester magas, nagydarab ember volt. Ahogy meglátta az öregasszonyt, szemöldökét megvetően felhúzta és fölényes tekintettel méregette a szarvasbőr kabátot. A varrónő arcáról lefagyott a lelkes mosoly, amellyel az előbb még kitárta az ajtót, de illedelmesen köszöntötte vendégét: „Isten hozta, nagyságos uram! ” A polgármester mormogott valamit, majd türelmetlenül a ruha után nyúlt. „Mire vársz még asszony? Segíts rám adni!” Az öreg nő eligazgatta a kabátot a férfin, majd remegő kezekkel elkezdte begombolni. A polgármester közben rágyújtott.

Az asszony ideges volt, csak lassan tudott gombolni.

Már csak ő, a mellzseb gombja volt háta. Ekkor történt meg a baj. A cérna elszakadt. A cérnát, amely őt a szép, szarvasbőr kabát mellzsebén tartotta, elszakították a remegő kezek. A földre esett, s begurult két kavics közé.

Hallotta a polgármester szitkozódását, haragos kiabálását. Szegény asszony pedig csak sírt, zokogott. „Te szégyentelen, semmirekellő asszony! Hord innen magad, és vidd a ruhád is! Majd varratok a városban egyet, ami nem ilyen selejtes!” A kabát puffant egyet a földön, majd az úr bosszús léptekkel távozott. Az asszony sírt.

A gomb mélységesen csalódott a világban. Nem akart többé előkelő emberek cifra kabátján díszelegni. Nem vágyott másra, csak hogy újra a megszokott helyen legyen. A kredenc harmadik, legalsó fiókjában a többi gombbal együtt.

A hagyományok megszállotjai

Botrányos, egyszerűen botrányos- visszhangozták Gémesfalva utcái.

Az emberek fel voltak háborodva. Igen, tudniuk kellett volna, hogy csak becsapja őket ez a polgármester, ez a Miksa János. Két kezével pusztítja, dönti le az évtizedes, évszázados hagyományokat!

Mindez azzal kezdődött, hogy ahelyett, hogy felépíttette volna az új községházát, a szűkös anyagi helyzetre hivatkozva csak a régit festette át, mégpedig halványzöldre. Méghogy halványzöld! Micsoda eszetlenség!

De nem volt ez elég Miksának, nem ám! A szüreti bálon sem osztott ingyen bort, és nem volt felvonulás sem. Ez a hagyománytipró!

Karácsonykor a szokásos négy méteres, díszektől csillogó karácsonyfa helyett csak egy szegényes, alig két méteres fenyő éktelenkedett a községháza előtt.

A gyűlölet nőtt az emberekben. Úgy érezték, tenniük kell valamit, ami megállítja Miksa Jánost.

Az utolsó csepp a pohárban nem más volt, mint az a kijelentés, hogy jövőre- ha nem kap az önkormányzat pénzt az államtól,- a falunapot, és a költségesebb rendezvényeket nem tudják megrendezni.

A falu népe egy emberként hördült fel. Mit számít a pénz? Ami számít, az a hagyomány. Ez tartja össze a közösséget, ettől lesznek egyek.

Vízkereszt napján- mikor már a hold fénye világította meg Gémesfalvát- sötét alakok tömege hömpölygött a községháza felé.

Felgyújtották.

S másnapra már a polgármester is halott volt.

Ketten, csendben

Órák óta ülnek ott a padon, a nagy tölgyfa alatt egymás kezét fogva, csendben. Ősz hajukat lágyan borzolja az őszi szél. Arcukat finoman simogatja a fakó nap sugara.

Megélénkül a szél, s ők szorosabban bújnak egymáshoz.

Megélénkül a szél, megreszketnek tőle még a nagy tölgyfa ágai is- s a sárga levelek lehullanak; le a két öreg lába elé, le a földre.

"Érzed, kedvesem, érzed? Közeledik a tél."