Nem félek (!)

Félek. Félek a jövőtől- bármilyen elcsépelten hangzik is, megélni nagyon kellemetlen. Bizonytalan vagyok a továbbtanulást illetőleg, nem tudom, mi lesz, ha kikerülök a jelenlegi környezetemből, amibe már teljesen bele vagyok ágyazódva. Sok megszokott dolog hirtelen el fog tűnni, meg fog változni. A változásokkal pedig nem igazán szimpatizálok.
Nem tudom, mi lesz... Talán szépen rendeződnek majd a dolgok. (Ezt talán csak azért írom le, hogy egy kis erőt öntsek magamba- azt hiszem.)

Mostanában olyan sokszor sírhatnékom van. Miért nem tudom kicsit könnyebben venni ezt a sok negatív dolgot, ami körül vesz? No és persze az sem segít, hogy a körülöttem élők problémáin is rágódom. 


Folyton attól félek, hogy megbántok valakit. És attól is, hogy a szeretethiányom azt eredményezi netán, hogy túlságosan belemászok emberek életébe. Azaz hogy a törődni vágyásom átfordul egyfajta idegesítő viselkedéssé.

Furcsa vagyok néha.

Kétségbe estem

Ma tették közzé, mi hogyan lesz a MOMÉ-s felvételin. Megijedtem, mert attól félek, hogy cseppet sincs elegendő tudásom mindehhez. Ezek mellett nagyon "kellemesen" hatott rám anyu "nem tanulsz az iskolában, nincs alapműveltséged, nincsen fotós tudásod" kitörése. Az igazat megvallva nem is tudom, hogy lesz ez az egész egyetemesdi. Annyira kicsinek érzem magam ehhez. Talpraesettségből 1-es vagyok, brrr. Nem is folytatom, mert csak még jobban belesüllyedek ebbe a mocsárba.

Alkotói válság.

Bejegyzés

Meg kell változnom. Fel kell nőnöm. Szeretnék valaki lenni. Az életem semmi. Nihil. Ki nem állhatom a bizonytalanságot. Beszélek itt össze-vissza.

Ma megint volt elég időm, hogy gondolkodjak. Tudom, ez nem elég, cselekedni is kell. Tennem kell az ellen, hogy ne süppedjek tovább. Mert hiába, ez van. Tudom, magamtól nem tudok ebből a helyzetből felemelkedni. Olyan ez, mint mikor az ember saját haját húzva próbál kikerülni a mocsárból. Lehetetlen. Kell egy VALAKI, aki kihúz. Mondjuk Isten. Van hitem? Nincs. Pedig kéne. Nagyon. Talán volt, de elvesztettem. Persze, addig könnyű volt, míg nem adódtak problémák. De most...

Barát. Mindig is vágytam egyre. Egyetlenegy is bőven elég lett volna. Egy, aki törődik velem, akivel törődhetek, akivel órákon át beszélgethetek, és nem unjuk meg egymást. Nincs senkim. Azaz csak "haverok", akik néha megütköznek rajtam. Ó, nem is tudom, minek sírok itt az internetnek. Ez egy lélektelen lény. 

Ha tudnék bármit is gyűlölni, de úgy igazán, akkor az életemet bizonyára gyűlölném. 

Ne hagyjatok elveszni!

Keresgélés

Valahogy nem szimpatizálok azzal a ténnyel, hogy tizennyolc éves lettem. Akaratlanul is azok a lányok jutnak eszembe, akik úgy gondolják, hogy ez a szám rögtön felnőtté teszi őket. Pedig nem így van. Nagyon nem.
Azt hiszem, ez bevezetőnek megteszi.

Für Johanna, 18 éves ember- vagy mi

Visszaolvasva a régebbi bejegyzéseket úgy vélem, kissé sikerült összeszednem magam. Csak egy szemernyit, de az is valami. Az álomvilágból lassan, de mászok kifelé. Elég jó érzés.
A félelmeim is talán oszlanak. (Mint a soknapos hal a szemetesben.) Oszlásuk, megsemmisítésük kellemetlen folyamat, de ha egyszer eltűnnek... Hajj, milyen jó lesz akkor!
Annyi érzés és gondolat kavarog bennem, hogy lehetetlen leírni. Nálam már csak így van ez. Még magamnak sem tudok választ adni sok-sok téren, hát még itt. Bár mindegy is, valójában csak magamnak írok. Sebaj, legalább újra átgondolom életem nagyon fontos dolgait. (Figyelem, irónia!)

A szalagavató kíméletes volt (az idegeim számára). Meglepő módon csak egyszer sírtam el magam, de akkor is a hirtelen feltörő boldogság miatt, melyet egy ölelés okozott. (Az elmúlt hetekben fedeztem fel, milyen sokat is jelent nekem egy ölelés.) A ruhában nem "hercegnőnek" éreztem magam (brr, már a szótól is kiráz a hideg), hanem inkább csak "nőnek". A táncpartnerem megjegyzése, miszerint csak az én ruhám nem OLYAN hercegnős, igen pozitívan hatott rám. Egyébként furcsa, de igazán kellemes érzés volt egy (viselkedésében és külsejében is) gentleman mellett bevonulni a népség elé és keringeni pár percet. Szépen az agyamba zárom ezt az élményt, és melengetem.

A jövőm, na igen. Ez igazán eltölthetne aggodalommal. Bár, el is tölt.
MOME? Ó, az álmok netovábbja.
Für Johanna alkalmazott fotográfus? Rengeteg munka és minden egyéb árán talán. Talán. De á, nem.

Süllyedés

Ki kell, hogy húzzon valaki a mocsárból.

Álomképekbe burkolózva

Ürességet érzek.
Úgy érzem, mintha csak léteznék. Nem tehetek semmit, nem változtathatok semmin. Sokszor az álmok világába menekülök, de mikor kizökkenek a nyugodt, mámorító képekből, csak kínzó fájdalmat érzek.
Az álmodozás csak az elme vészreakciója: menekülés a félelmektől, fájdalomtól, csalódásoktól.

"Living is easy with eyes closed, misunderstanding all you see." (John Lennon)

De ez egy irreális dolog. Élnem kell, mégpedig itt és most, megfutamodás nélkül...magam mögött hagyva a könnyen illanó lila álomképeket.

Hibás szerkezet

Az elmúlt hetekben sokat gondolkodom arról, mitől váltam olyanná, amilyen most vagyok. Próbálom megtalálni azokat a múltbéli dolgokat, nevelési hibákat, melyek miatt az élet egyes területein "helytelenül működöm", mint egy rosszul programozott számítógép...

Egy másodperc, két csuklótörés

Tegnap döbbentem rá, milyen törékeny is az ember. Hála Istennek nem velem történt a baleset, de azt hiszem, elég nagy hatással volt rám. Úgy éreztem, mintha csak egy hibásan összerakott darab lennék, ami bármelyik pillanatban széteshet, darabjaira hullhat. Bármi megtörténhet egy pillanat alatt. Egy rendellenes változás, ami mindent megváltoztathat.

Tudom, közhely, de igaz: meg kell becsülnünk, hogy élünk.

Gondolkozzunk csak...

"Lehet, hogy az a hidrogénatom, mely a szívizmomban található, valaha egy elefánt ormányának hegyén csücsült?"

Bűvészmutatvány

"A bűvész üresen tátongó cilinderéből egy nyulat húz elő. 

A nyúl a világegyetem. Mi, az univerzum lakói aprócska lények vagyunk a nyuszi bundájának legmélyén. A filozófusok pedig igyekeznek felkapaszkodni a szőrszálak hegyére, hogy szemébe nézhessenek a nagy  bűvésznek. 

Az üres cilinderből előkerül egy nyúl. A nyúl bundájának felszínén megszületnek az embergyerekek. Ekkor még képesek arra, hogy rácsodálkozzanak a valószínűtlen varázslatra. Ám ahogy öregszenek, egyre beljebb és beljebb húzódnak a szőrszálak közé, és soha nem bújnak elő onnan. A kellemes melegből nem kívánkozna vissza a szőrszálak végére. Egyesek viszont kimerészkednek oda, s kapaszkodva kiabálnak le az embereknek, akik a puha bunda mélyén begubózva, étellel-itallal jóltartják magukat.
  - Hölgyeim és uraim!- halljuk őket.- Az üres térben lebegünk!
Ám a prémlakók közül senki sem figyel a filozófus hívó szavára.
  - Már megint ezek a hangoskodók!- mondogatják, és élik tovább megszokott életüket."

(Jostein Gaarder: Sophie világa)

Mindennek a megszokás az oka. Legyél olyan, mint a kisgyerekek és a filozófusok: csodálkozz rá a világ legapróbb dolgaira is- már a létezésed is egy hatalmas csoda.

A burok

Burok, amit nem könnyű kiszakítani. Benne élek ebben a burokban, életemet saját kicsinyes problémáim foglalják le, magam körül forgok. Túl sokat foglalkozok magammal, belemerülök problémáim tengerébe- és már fuldoklom. Ki akarok törni ebből a burokból, új, érdekes elfoglaltságot keresni, ismerkedni. Nyitni a világ felé. Szétszakítani a burkot. És elkelne egy mentőöv, -ha problémáim tengerében hullámok dobálnak ide-oda- ,hogy mindig a felszín felett, a realitás síkján lebeghessek.

Jövőkép

Azt hiszem, itt az ideje, hogy valamit kezdjek magammal. Nem engedhetem, hogy további idő csússzon ki a kezemből, hogy elszalasszak lehetőségeket. Fel kell nőnöm, meg kell tanulnom felelősséget vállalni. Az élet csak repül, és nekem jól kell gazdálkodnom az idővel. Terveznem kell a jövőm, különben ha kikerülök a családi burokból, ahol most kedvem szerint tespedhetek, csak állok majd, és rájövök, hogy nincs semmim, nincs tervem, az életem nem megalapozott. Csakis én vagyok, csupaszon. Ezt el kell kerülnöm. Most még tehetek ez ellen.

Teleszkóp

Lencsék, tükrök szépen, precízen elhelyezve egymás mögött.
Csak bele kell pillantanom, s a végtelen messzeség egy szemernyivel közelebb kerül hozzám.
A világegyetem kitárul, s a határok kitágulnak. Égitestek millióit, milliárdjait szemlélhetem.
Ez egy más "dimenzió", egy más hely, melyet még nem olyan mértékben rontott meg az ember nagyravágyásával, önzésével, mint azt a bolygót, mely szépen lassan pusztul, s melynek neve: Föld.

Csend (2010)

Csend.

Nem, nincs csend. Madár, igen ezt madárnak hívják, ez füttyög valahol. Meleget érzek. Rám süt. Lágy szellő. Nem tudom. Álmodok? Igen, a nap, meleg a nap. Jó.

A füttyögés. A kismadár valahol a közelben lehet. A szemem nem akarom kinyitni, nehogy elmúljon. Mintha szabad lennék. Igen, szabad vagyok. Álmodok.

Szívesen a kezembe venném a kismadarat. A kis pihe-puha tollast. Hol lehet? Talán itt van mellettem?

Nem akarom kinyitni a szemem. Olyan jó így.

Most egyre hangosabban csipog. A madár.

A madár?

Nem, dehogy, a madarak máshogy csipognak. Ez biztos nem az.

Mi ez?

Kíváncsi vagyok, és egyben idegesíteni kezd ez a valami.

Mi ez? Mi csipog?

A szemem. Kinyitom a szemem. Hol a szemem? Eddig teljesen természetesnek vettem, hogy csak rágondolok, és máris kinyílik. Nem, inkább hagyom csukva. Így jobb. Mire is gondoltam legutóbb?

Valami más. Az agyamba kezd beférkőzni egy hang. A fülem hall valamit. Ez nem madár.

Mintha nem csak egy hang lenne. Eddig nem volt ennyi hang. Csak a madáré.

Próbálom megérteni a hangokat.

- …nem tudják…

Ki ez? Nem tudják? Nem tudják. A szavakat emésztgetem.

- …16, szegénykém…

16. Mi tizenhat? Hol tizenhat? Nem, nem hol. Nem. Nem.

Igen, valamire emlékszem. Én vagyok 16. Igen, 16 vagyok. Mi? Igen, 16 éves. Az emlékek kezdenek a fejembe furakodni.

- …ő 17 volt, rettentő fiatalon…

- …David…ó, istenkém…

17? David? Kicsit sok.

Még mindig csipog. A madár már nem.

Mi? Igen, 17. Tudom már. David 17 ó istenkém. Nem. David? Mi az? Igen, tudom. Ismerem. Nem a madár. Erőlködök.

Igen, én szeretem Davidet. David a barátom. Nagyon szeretem. Igen, a barátom. Ő is szeret. Igen, már tudom. Így, hogy már érzek valami érzelem-félét, egyre jobban és jobban villannak be szavak, emlékek.

Szeretem, szeretem őt. Ő a szerelmem. Igen! A szerelmem. Van szerelmem. Egyre jobban tisztul az agyam. Kezdem megtalálni magamat. 

Hol a szerelmem? Itt van? Hol vagyok? Nem is tudom. Próbálok a hangra koncentrálni.

- …nem tudják. Mindenesetre szörnyű. De a kicsikém itt van,… Remeg a hang. Vagy mégsem?

- Hál’ Istennek! Átkozott pia.

Szörnyű? Pia? Kicsikém? Talán David az? Ő szólít kicsikémnek? Nem, ez nem az ő hangja. Nem. De David szeret, nagyon.

Miért szörnyű? David szörnyű? A pia szörnyű? Nem, dehogy. Átkozott pia. A piát megisszák. David ivott piát? Nem.

De, David ivott. Igen, végre, emlékszem. David ivott piát… Nem tudom, nem emlékszem.

- …gyűlölöm, gyűlöm azt az átkozott fiút. Miatta van a kicsikém is itt. Miatta jutott ide. Átkozott pia.

Biztos Davidről beszél. Ő fiú. Kicsikém. Anya szokott így szólítani. Igen, anya az. Anya itt van. Hol vagyok?

Miért David miatt vagyok itt? Miért gyűlölik? Én szeretem. Szeretem. David ivott, igen, emlékszem. Ivott, és beültünk valahova. Igen, az autóba. Mi történt?

Egy kattanás, és beugrik. Mintha ténylegesen beindulna az agyam.

Nagy fény, és puffanás ezekre emlékszem. De David hol van? Ugye ő is itt van? Ugye ő is itt van? Hol van? Lázasan kutatok a fejemben valami válasz után.

David itt van? Nem, nincs itt, akkor megismertem volna a hangját.

A fény után nem emlékszem semmire. A lámpa fénye. Igen, erős fény. Reflektor. Talán... Ki sem merem mondani magamban azt, ami egy másodperc töredéke alatt az agyamon átfutott. Lehetetlen. Nem, nem lehet. David-nek lennie kell. Nem, nem történt semmi a kocsiban.

De. Valami történt. Mindenki sajnál. Kinyitom a szemem. Most sikerül.

Fehér. Ismerős. Egy terem. Kórházi terem. Csak nem… Balesetem volt? Valószínű. De hol van David? Ha…itt kell lennie. Ha szeret, itt van. Hol van? Hiányzik! Szeretem.

- …kicsikém, édesem, anyu itt van. Értesz engem? Kicsikém!

Anyu. Száraz a torkom. Sikerül nyelnem.

Hol van David? Hol van? Szeretem.

- Hol? Hol van David? Anyu, hol van David? Fáj a torkom, de tudni akarom.

Miért nem válaszol már? Anyu miért nem válaszol?

Még egy kísérletet teszek. Lehet, hogy nem is hallotta.

- Hol van David? Hiányzik! Anyu, hol van? Itt van?

Anyu sóhajt.

- Elment, kicsikém, elment.

Elment. Hova ment? Miért nem mondta, hogy elmegy valahova? Hova ment? Nem. Nem akarom megérteni.

NEM! NEM! NEM! NEM! Megijedek a saját sikításomtól. A tenyerem fáj, ahogy belevésem a körmeimet. Nagyon fáj.

David elment. Meghalt.

NEM! NEM!

DAVID!

Hülye csipogás! Hülye madár! Hülye élet!

Ez nem élet! David az élet!

Hülye kórház!

UTÁLOM! GYŰLÖLÖM! GYŰLÖLÖM! DAVID!

Szeretlek.

Elmélkedés

Sokszor gondoltam már arra, mi lenne akkor, ha kiszállnék a szerepemből. Azt hiszem, rengeteg dolog van az életemben, ami kötelességem, amit elvárnak tőlem a körülöttem élők. Ezek egy része magammal szemben is elvárás, de nem könnyű vagy kellemes teljesíteni. Vegyünk csak egy nagyon egyszerű példát. Tanulnom kéne, de sem elég erőm, akaratom nincs hozzá. Nos, igen, az akarat. Ezen rengeteg múlik. De nem vagyok elég erős. Inkább engedek a gyengeségeimnek, és elfecsérlem az időmet. Teszem fel, egy kicsit gitározok, egy kicsit énekelgetek, olvasok pár oldalt az újságból... Ha egy kicsit is megerőltetném magam, ha egy fikarcnyit is gondolnék a jövőmre, máris sikerülhetne. És ezt sokszor meg kéne tennem, ugyanis "teher alatt nő a pálma". :)
De szerep alatt nem csak ezt értem. (Ez ennél sokkal komplikáltabb.)

Az idő. Hihetetlenül fontos dolog, és kikerülni nem tudom. Nagyon könnyű rosszul élni vele. Én is ezt teszem. A percek, órák csak peregnek, én pedig csak ülök a gép előtt, és például egy teljesen ostoba weboldalt nézegetek, melynek az ég világon semmi, de semmi értelme nincsen. Azt hiszem, ilyenkor feltehetnék magamnak pár kérdést: "Biztos, hogy nincs valami kötelességem, amit most ehelyett elvégezhetnék?",... Múltkor megjegyeztem magamban, hogy milyen értelmetlen, időpocsékoló és bugyuta dolog "Mindent a szemnek", és más hasonló oldalakat nézegetni- "és egyébként is, hogyan képesek sokan órákig ilyeneket nézegetni?". Nos, a napokban azon kaptam magam, hogy vagy fél órája egy ilyen oldalon barangolok. Egyébként tényleg "jól" megcsinálják ezeket a honlapokat. Ahogy megnézi az ember a "vicces képet", máris talál alatta 5 újabbat, amit ajánlanak neki. Így a buta ember (én is) csak kattintgat, és tucatnyi "okos" és "értelmes" dolog áramlik be az agyába. Ezt csakis az akarat állíthatja meg. Azt pedig egy kis "edzéssel" fejleszthetjük.

Nos, összegezve mindezt: legyen önuralmad, bánj jól az idővel, gondolkodj. :)

Gondolatok

Nemrégiben arra gondoltam, törlöm ezt a blogot. Mostanában nincs ihletem egy új vershez, vagy akármihez. De nem tudom rávenni magam. Talán egypáran idetévednek, nos, akkor pedig hadd találjanak itt valamit.
Érzem, hogy nagyon hiányzik valami. Valami, ami több lenne a megszokottnál. Egy beszélgetés, egy ölelés. De nincs kitől megkapnom. A legtöbb kapcsolatom felszínes, egyszerűen mindig megakadnak egy bizonyos szinten, és én hiába is próbálok többet kihozni belőle, a másik fél megelégedik az adott helyzettel. Nem tudom, mikor jelenik meg valaki az életemben, aki többet ad ezeknél. De várok...

...bár a kitartásom egyre fogy.

TITANIC 1912/2012

Elsüllyeszthetetlennek vélték.
De maga az ember sem tökéletes, így alkotása sem lehet az.
Pontosan 100 éve az ember elbizakodottságból adódóan következett be egy tragédia, mely jóval több, mint ezer áldozatot szedett.
A hatalmas hajó most holtan fekszik az óceán mélyén, s lassanként felemészti az idő.

Egy apró gondolat a boldogságról

Már alkonyodott,

Mikor hazafelé sétáltam.

Hajam lágy szellő borzolta,
S tüdőmbe az üde, tavaszi levegőt szívtam.

Elmémben gondolatok kavarogtak

Sebesen, megállást nem ismerve,

Lelkemet gyengéden simogatta

A boldogság szele.

Szám folyton mosolyra húzódott,

Emlékeket idéztem fel,

De tudatomba férkőzött egy gondolat:
Ne hidd, hogy ez így marad! Elmúlik ez, el...

Rá kellett ébrednem, hogy mint minden,

A boldogság is múlandó,

De ki kell élveznünk minden percét, s meg kell becsülnünk,

Mert ha elmúlik, rögtön helyébe költözik a bú.

Egyedül (Ed Sheeran - The A team)

Népes utcák, siető emberek.
Vacogó fogak, félelem, magány.
Kirekesztettség.

Fehér, remegő ajkak, sírástól piros szemek, fagyos kezek, rongyos, piszkos kabát.
Vágyakozás a szeretetre, törődésre, emberségre.

De a világban valami nincs rendjén. A Föld: velejéig romlott, önző lények lakhelye.