TITANIC 1912/2012

Elsüllyeszthetetlennek vélték.
De maga az ember sem tökéletes, így alkotása sem lehet az.
Pontosan 100 éve az ember elbizakodottságból adódóan következett be egy tragédia, mely jóval több, mint ezer áldozatot szedett.
A hatalmas hajó most holtan fekszik az óceán mélyén, s lassanként felemészti az idő.

Egy apró gondolat a boldogságról

Már alkonyodott,

Mikor hazafelé sétáltam.

Hajam lágy szellő borzolta,
S tüdőmbe az üde, tavaszi levegőt szívtam.

Elmémben gondolatok kavarogtak

Sebesen, megállást nem ismerve,

Lelkemet gyengéden simogatta

A boldogság szele.

Szám folyton mosolyra húzódott,

Emlékeket idéztem fel,

De tudatomba férkőzött egy gondolat:
Ne hidd, hogy ez így marad! Elmúlik ez, el...

Rá kellett ébrednem, hogy mint minden,

A boldogság is múlandó,

De ki kell élveznünk minden percét, s meg kell becsülnünk,

Mert ha elmúlik, rögtön helyébe költözik a bú.

Egyedül (Ed Sheeran - The A team)

Népes utcák, siető emberek.
Vacogó fogak, félelem, magány.
Kirekesztettség.

Fehér, remegő ajkak, sírástól piros szemek, fagyos kezek, rongyos, piszkos kabát.
Vágyakozás a szeretetre, törődésre, emberségre.

De a világban valami nincs rendjén. A Föld: velejéig romlott, önző lények lakhelye.

Fejjel lefelé

Pici színtelen vízcseppek kúsznak felfelé az ablakomon. Láss csodát, az a nagy nem ám, hogy lomhán mászna - rohan fel, a párkány felé. De én nem neki szurkolok. Valahogy inkább azt ott, azt a picit sürgetem. 

Hoppá! Csatlakozott az én kis pártfogoltam egy másik kis csepphez, és nicsak, már nagyobbak együtt, mint a nagy, kövér. Nem hittem volna, de még sikerült is megelőzniük! Egy pillanat, és már fel is kúsztak az ablak legtetejére.

Izgalmasabb a világ ɐʌʇípɹoɟ. 

Kifejlődés

Éjfekete, szelvényezett, sima testek
óvatosan, nesztelenül kúsznak,
hömpölyögnek
befelé a homályba.

Napokig, hetekig fejlődnek
nyirkos, sötét lyukakba ágyazódva,
s csak nőnek,
dagadnak szüntelen.

Majd kattan egyet a biológiai óra mutatója,
s érett, kövér cseresznyeszemekként
hull ki a
számtalan féreg bölcsője mélyéből.

Visszatekintés

Minden egyre kisebb,
Minden zsugorodik.
Távolodunk, de még a látóhatárt kémleljük-
Hiába, a kép a homályba veszik.

Lelkiismeret

Csendesség van. A nyáj egyként szuszog, békésen. A fényes Hold bágyadtan csüng a fekete égen. 

Öreg puli alszik a nyárfa tövében, mellette a juhász, összegörnyedve- időnként hangosan felzokog. Hunyorogva pillant az égre, s szembe néz vele a milliónyi csillag. Mind őt nézi, vakító fényük lelkének sötétjébe hatol- és éget. Két kezét arcára szorítja. Nem akar látni. Nem bírja a "csillagszemek" vádló tekintetét. 

Majd felkel a Nap, s színessé varázsolja a legelő fáit, füvét, virágait.

A juhász a fa tövében gubbaszt, keze ökölbe szorítva. Zokog. Kinyitja szemét, de szüntelenül csak csillagszemeket lát, melyek rá tekintenek. Égetően, vádlón.  

A gomb

Napok óta izgatottan ült a konyhaasztalon. Előkelő hely volt ez számára- legalábbis a kredenc harmadik, legalsó fiókjához képest. Mennyivel tágasabb itt- jegyezte meg sokadszorra.

Nem sokára ő is lesz valaki! Nem csak egy gomb a sok közül, hanem A GOMB a polgármester szarvasbőr kabátján. Két napja, mikor meghallotta a hírt, azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. A többi gombbal olyanok voltak, mint az édes testvérek. Nehéz volt eleinte, hogy csak úgy hipp-hopp kikerült közülük- a sötét és poros fiókból- a napfényes konyhába. De mostanra már csak büszkeség és boldogság töltötte be lelkét. Igen, megkezdődik számára is a nagy betűs Élet.

A majdnem teljesen kész ruha ott feküdt tőle pár méterre, a székre terítve. „Bámulatosan igényes munka”- sóhajtott elragadtatottan a gomb. „Ez a csodálatos minta, ez a tökéletes szabás!”

Egy óra múlva megjelent a konyhában az öreg, fakószürke hajú varrónő. A kabátot finom mozdulattal az asztalra terítette. Elégedetten nézett végig rajta. „No, nagyuram, ebbe’ találjon valami hibát”- jegyezte meg büszkén. „Sok pénzt fogok kapni ezért az úrtól. Ha takarékoskodom, egy egész hónapig elég lehet - még ha csak szűkösen is. Talán, ha még meg is toldaná az úr pár forinttal... Hisz olyan szép gombokat teszek rá! Milyen régóta is tartogatom már ezeket egy fontos ember számára!”- sóhajtott.

Egy hónapja kapta a felkérést, hogy az új polgármesternek varrjon egy jó meleg szarvasbőr kabátot. Megadták a méreteket, és azt, milyen anyagból készítse; szabnia pedig a legújabb divat szerint kellet. A gombokról semmit nem mondtak. Így hát ezeket a szép, aranyozott gombokat varrta a kabátra, melyek egykor még az ő nagyapjának a vasárnapi kabátján díszelgett. „Milyen rég is volt...”- révedt a távolba az öregasszony, majd a kredencről tűt és cérnát vett elő.

Hevesen dobogott a gomb szíve. Erős cérnával rögzítették a ráncos kezek az anyagra. Maga elé képzelt egy kövérkés, mosolygós embert - ugyanis ő ilyennek képzelte le a polgármestert- ebben a gyönyörű kabátban. Milyen szépen fog ő csillogni ezen a mellzseben- pontosan az ember szíve felett.

Az asszony sokáig maradt fenn az este. Csak ült a konyhában, és nézte remekművét. Ez volt eddig a legszebb ruhadarab, amit varrt. A gombok pedig csak még szebbé tették, amint fényesen csillogtak a gyertya fényében.

Másnap délelőtt, pontosan tíz órakor hangosan kopogtak az ajtón. A varrónő felkapta a kabátot, és mielőtt kinyitotta volna az ajtót, sietve megsimította kötényét.

Az új polgármester magas, nagydarab ember volt. Ahogy meglátta az öregasszonyt, szemöldökét megvetően felhúzta és fölényes tekintettel méregette a szarvasbőr kabátot. A varrónő arcáról lefagyott a lelkes mosoly, amellyel az előbb még kitárta az ajtót, de illedelmesen köszöntötte vendégét: „Isten hozta, nagyságos uram! ” A polgármester mormogott valamit, majd türelmetlenül a ruha után nyúlt. „Mire vársz még asszony? Segíts rám adni!” Az öreg nő eligazgatta a kabátot a férfin, majd remegő kezekkel elkezdte begombolni. A polgármester közben rágyújtott.

Az asszony ideges volt, csak lassan tudott gombolni.

Már csak ő, a mellzseb gombja volt háta. Ekkor történt meg a baj. A cérna elszakadt. A cérnát, amely őt a szép, szarvasbőr kabát mellzsebén tartotta, elszakították a remegő kezek. A földre esett, s begurult két kavics közé.

Hallotta a polgármester szitkozódását, haragos kiabálását. Szegény asszony pedig csak sírt, zokogott. „Te szégyentelen, semmirekellő asszony! Hord innen magad, és vidd a ruhád is! Majd varratok a városban egyet, ami nem ilyen selejtes!” A kabát puffant egyet a földön, majd az úr bosszús léptekkel távozott. Az asszony sírt.

A gomb mélységesen csalódott a világban. Nem akart többé előkelő emberek cifra kabátján díszelegni. Nem vágyott másra, csak hogy újra a megszokott helyen legyen. A kredenc harmadik, legalsó fiókjában a többi gombbal együtt.

A hagyományok megszállotjai

Botrányos, egyszerűen botrányos- visszhangozták Gémesfalva utcái.

Az emberek fel voltak háborodva. Igen, tudniuk kellett volna, hogy csak becsapja őket ez a polgármester, ez a Miksa János. Két kezével pusztítja, dönti le az évtizedes, évszázados hagyományokat!

Mindez azzal kezdődött, hogy ahelyett, hogy felépíttette volna az új községházát, a szűkös anyagi helyzetre hivatkozva csak a régit festette át, mégpedig halványzöldre. Méghogy halványzöld! Micsoda eszetlenség!

De nem volt ez elég Miksának, nem ám! A szüreti bálon sem osztott ingyen bort, és nem volt felvonulás sem. Ez a hagyománytipró!

Karácsonykor a szokásos négy méteres, díszektől csillogó karácsonyfa helyett csak egy szegényes, alig két méteres fenyő éktelenkedett a községháza előtt.

A gyűlölet nőtt az emberekben. Úgy érezték, tenniük kell valamit, ami megállítja Miksa Jánost.

Az utolsó csepp a pohárban nem más volt, mint az a kijelentés, hogy jövőre- ha nem kap az önkormányzat pénzt az államtól,- a falunapot, és a költségesebb rendezvényeket nem tudják megrendezni.

A falu népe egy emberként hördült fel. Mit számít a pénz? Ami számít, az a hagyomány. Ez tartja össze a közösséget, ettől lesznek egyek.

Vízkereszt napján- mikor már a hold fénye világította meg Gémesfalvát- sötét alakok tömege hömpölygött a községháza felé.

Felgyújtották.

S másnapra már a polgármester is halott volt.

Ketten, csendben

Órák óta ülnek ott a padon, a nagy tölgyfa alatt egymás kezét fogva, csendben. Ősz hajukat lágyan borzolja az őszi szél. Arcukat finoman simogatja a fakó nap sugara.

Megélénkül a szél, s ők szorosabban bújnak egymáshoz.

Megélénkül a szél, megreszketnek tőle még a nagy tölgyfa ágai is- s a sárga levelek lehullanak; le a két öreg lába elé, le a földre.

"Érzed, kedvesem, érzed? Közeledik a tél."