Napok óta izgatottan ült a
konyhaasztalon. Előkelő hely volt ez számára- legalábbis a kredenc harmadik,
legalsó fiókjához képest. Mennyivel tágasabb itt- jegyezte meg sokadszorra.
Nem sokára ő is lesz valaki! Nem
csak egy gomb a sok közül, hanem A GOMB a polgármester szarvasbőr kabátján. Két
napja, mikor meghallotta a hírt, azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. A többi
gombbal olyanok voltak, mint az édes testvérek. Nehéz volt eleinte, hogy csak
úgy hipp-hopp kikerült közülük- a sötét és poros fiókból- a napfényes konyhába.
De mostanra már csak büszkeség és boldogság töltötte be lelkét. Igen,
megkezdődik számára is a nagy betűs Élet.
A majdnem teljesen kész ruha ott
feküdt tőle pár méterre, a székre terítve. „Bámulatosan igényes munka”-
sóhajtott elragadtatottan a gomb. „Ez a csodálatos minta, ez a tökéletes
szabás!”
Egy óra múlva megjelent a
konyhában az öreg, fakószürke hajú varrónő. A kabátot finom mozdulattal az
asztalra terítette. Elégedetten nézett végig rajta. „No, nagyuram, ebbe’
találjon valami hibát”- jegyezte meg büszkén. „Sok pénzt fogok kapni ezért az
úrtól. Ha takarékoskodom, egy egész hónapig elég lehet - még ha csak szűkösen
is. Talán, ha még meg is toldaná az úr pár forinttal... Hisz olyan szép
gombokat teszek rá! Milyen régóta is tartogatom már ezeket egy fontos ember
számára!”- sóhajtott.
Egy hónapja kapta a felkérést,
hogy az új polgármesternek varrjon egy jó meleg szarvasbőr kabátot. Megadták a
méreteket, és azt, milyen anyagból készítse; szabnia pedig a legújabb divat
szerint kellet. A gombokról semmit nem mondtak. Így hát ezeket a szép,
aranyozott gombokat varrta a kabátra, melyek egykor még az ő nagyapjának a
vasárnapi kabátján díszelgett. „Milyen rég is volt...”- révedt a távolba az
öregasszony, majd a kredencről tűt és cérnát vett elő.
Hevesen dobogott a gomb szíve.
Erős cérnával rögzítették a ráncos kezek az anyagra. Maga elé képzelt egy
kövérkés, mosolygós embert - ugyanis ő ilyennek képzelte le a polgármestert-
ebben a gyönyörű kabátban. Milyen szépen fog ő csillogni ezen a mellzseben-
pontosan az ember szíve felett.
Az asszony sokáig maradt fenn az
este. Csak ült a konyhában, és nézte remekművét. Ez volt eddig a legszebb
ruhadarab, amit varrt. A gombok pedig csak még szebbé tették, amint fényesen
csillogtak a gyertya fényében.
Másnap délelőtt, pontosan tíz
órakor hangosan kopogtak az ajtón. A varrónő felkapta a kabátot, és mielőtt
kinyitotta volna az ajtót, sietve megsimította kötényét.
Az új polgármester magas,
nagydarab ember volt. Ahogy meglátta az öregasszonyt, szemöldökét megvetően
felhúzta és fölényes tekintettel méregette a szarvasbőr kabátot. A varrónő
arcáról lefagyott a lelkes mosoly, amellyel az előbb még kitárta az ajtót, de
illedelmesen köszöntötte vendégét: „Isten hozta, nagyságos uram! ” A
polgármester mormogott valamit, majd türelmetlenül a ruha után nyúlt. „Mire
vársz még asszony? Segíts rám adni!” Az öreg nő eligazgatta a kabátot a férfin,
majd remegő kezekkel elkezdte begombolni. A polgármester közben rágyújtott.
Az asszony ideges volt, csak
lassan tudott gombolni.
Már csak ő, a mellzseb gombja
volt háta. Ekkor történt meg a baj. A cérna elszakadt. A cérnát, amely őt a
szép, szarvasbőr kabát mellzsebén tartotta, elszakították a remegő kezek. A
földre esett, s begurult két kavics közé.
Hallotta a polgármester
szitkozódását, haragos kiabálását. Szegény asszony pedig csak sírt, zokogott.
„Te szégyentelen, semmirekellő asszony! Hord innen magad, és vidd a ruhád is!
Majd varratok a városban egyet, ami nem ilyen selejtes!” A kabát puffant egyet
a földön, majd az úr bosszús léptekkel távozott. Az asszony sírt.
A gomb mélységesen csalódott a
világban. Nem akart többé előkelő emberek cifra kabátján díszelegni. Nem
vágyott másra, csak hogy újra a megszokott helyen legyen. A kredenc harmadik,
legalsó fiókjában a többi gombbal együtt.
