Már alkonyodott,
Mikor hazafelé sétáltam.
Hajam lágy szellő borzolta,
S tüdőmbe az üde, tavaszi levegőt szívtam.
S tüdőmbe az üde, tavaszi levegőt szívtam.
Elmémben gondolatok kavarogtak
Sebesen, megállást nem ismerve,
Lelkemet gyengéden simogatta
A boldogság szele.
Szám folyton mosolyra húzódott,
Szám folyton mosolyra húzódott,
Emlékeket idéztem fel,
De tudatomba férkőzött egy
gondolat:
Ne hidd, hogy ez így marad! Elmúlik ez, el...
Ne hidd, hogy ez így marad! Elmúlik ez, el...
Rá kellett ébrednem, hogy mint
minden,
A boldogság is múlandó,
De ki kell élveznünk minden percét,
s meg kell becsülnünk,
Mert ha elmúlik, rögtön helyébe
költözik a bú.
Szörnyű dolog, ha a boldogság azt jelenti, hogy az embert az a szorongás fogja el, hogy vajon mikor múlik el...
VálaszTörlésEz csakis a múló örömökre vonatkozik, vagy csak talán arra az adott eseményre, aminek hatása alatt írtam. Visszagondolva, az a boldogság, ami ennek a versnek az ihletforrása volt csak egy pillanatnyi dolog volt, ami mostanra már rég elszállt. Csak visszaemlékezni tudok rá, és elcsodálkozom, milyen nyomtalanul eltűnt... De tudom, hogy vannak az életben olyan dolgok, értékek, amelyek örökkévalók, s az ezekből fakadó öröm és boldogság maradandó. Lehet, hogy homályosan fogalmazom, de mindezt annak tudatában kell olvasnod, hogy hívő vagyok. :)
VálaszTörlésNos azt hiszem, nekem teljesen más a felfogásom ezt illetően. Más a teológiám. Ezt persze itt nem fejtem ki, de ennek ellenére tökéletesen megértem azt, ahogyan te felfogod ezt a dolgot.:)
VálaszTörlés